Külföldön...
A búzát fertőző rozsdafajok a világ számos országában időnként katasztrofális károkat okoztak. Mivel az emberek a múlt századig szinte tehetetlenek voltak a betegségekkel szemben, ezért azokat az időjárásnak, a növényápolás különböző módjainak, a csillagok állásának, boszorkányosságnak és végső fokon Isten büntetésének tulajdonították. A görögök Apolló-tól várták a segítséget a betegségek megfékezésére. A rómaiak Robigus-t tartották a vetések és a rozsda Istenének, hozzá fohászkodtak, kiengesztelésére és a rozsdajárványok elkerülésére áldozatot szoktak bemutatni. Ezért a "rozsda isten"-ének tiszteletére minden év április 25-én ünnepeket (robigalia) rendeztek a mezőkön. E régi pogány ünnepeket és szokásokat átvette a kereszténység, így lett április 25-e a búzaszentelő napja.
A tudomány fejlődésének eredményeként az első ember, aki 1767-ben felismerte, hogy a szárrozsda fertőzést egy parazita gomba váltja ki Felica Fontam volt. A levélrozsdát elsőként de Candolle különítette el 1815-ben. A sárgarozsda azonosítása Eriksson nevéhez fűződik (1894) csakúgy, mint a forma specialisok felismerése. Az 1910-es évektől Stakman és munkatársainak kutatási eredményei derítettek fényt a rasszokra. E század harmincas éveiben Vavilov géncentrum elméletét fejlesztette tovább Zsukovszkij. Az ő koevolúciós elméletük szerint a géncentrumokban nemcsak a növények, hanem a kórokozóik formagazdagsága is nagy. A gazdanövény és a kórokozó kapcsolatának genetikájára mutat rá Flor (1956) "gén génnel szemben" elmélete. Az utóbbi években a genetikai kutatások feltárták a rezisztencia faktorokat, lokalizálták azok helyét a kromoszómákon és azonosították a különböző fajták rezisztenciáért felelős génjeit. Izogén törzseket állítottak elő, amely elvezetett a kórokozók virulenciájának felméréséhez és változás dinamikájuk nyomonkövetéséhez.
...és idehaza
Magyarországon is a XV századból maradtak ránk az első írásos feljegyzések a növénybetegségek okozta éhínségekről, amelyeket szinte törvényszerűen járványos betegségek követtek megtizedelvén a lakosságot. A gabonarozsdák nálunk is a búza elterjedt betegségei voltak. Errõl tanúskodik "A búzatermesztés magyar szakirodalma 1550-1960" című bibliográfia. Ebből kitűnik, hogy a benne ismertetett 7717 irodalmi adatból 222 a rozsdákkal foglalkozik. Ez közvetlenül az üszög-féleségek után következik és megelőzi az összes többi betegségről együttvéve publikált dolgozatot. Az ismertetett bibliográfia bizonyára nem teljes, mivel mi is találtunk több olyan munkát, amely valamilyen oknál fogva kimaradt belőle.
Régebben a szakírók nem tettek különbséget a búza rozsdái között, így most már nem lehet megállapítani, hogy melyik rozsdáról írtak, holott ez mind elméleti, mind gyakorlati szempontból érdekes lenne. Valószínű, hogy Magyarországon a gabonafélék rozsdáiról először Mitterpacher Lajos értekezett 1777-ben. Magda Pál 1833-ban írt a búzarozsdáról. Mokry Sámuel búzanemesítési munkásságához jelentős ösztönzést adott az 1868-as, 1869-es, majd méginkább az 1873-as nagy rozsdajárvány. Ezen utóbbiról így írt: "szomorú halálszint öltöttek vetéseink". A rozsdák elleni védekezés lehetőségeinek kutatását Linhart György is egyik legfőbb feladatának tekintette. Különösen nagy volt a fertőzés okozta kár 1926-ban, 1932-ben, 1933-ban és 1936-ban. Ezek egyikéről Husz Béla a következőket tartotta fontosnak megjegyezni: "Legöregebb emberek sem emlékeznek olyan rozsdakárra, amilyen 1932-ben volt". A legújabb kori történelmünk is megörökített néhány rozsdajárta évet. Például az 1957-ben és 1958-ban fellépett levélrozsda járvány idején a Fertődi 293 ellenállónak bizonyult, ami nagyban hozzájárult minősítéséhez és elterjedéséhez. Egy közelebbi példa: 1994. június 17-ére tenyészkerünkben oly mértékben fertőződtek a fogékony fajták, hogy alattuk a talaj a lehullott vörösrozsda spórák millióitól barnára színeződött.